Nem tudom más is felvetette-e már a következő kérdést, de:
Hogy van az, hogy azt írja, van 1 hozzászólás, de közben meg
nincs? Ez valami bug lenne, vagy mi?
Nem moderálom a hsz-eket, így emiatt nem lehet. Node hát akkor?
Illetve érdekes ez a kötelező kategória-választás. A kötelező része személyes vélemény szerint teljesen felesleges.
Egyhelyben
Reggel, mikor felkelek,
Látom magamban
Lassan pergő életem.
Hol egy forduló balra,
Hol egy kanyar jobbra,
S kilyukadok mindig
Ugyanoda.
35 perc
Bújjunk az ágyba és felejtsük el,
Hogy 35 perc múlva indulnod kell,
Egy másik lakásban már várnak,
S ott hazudnod kell.
Bújjunk az ágyba, mert sietni kell,
34 perc múlva indulsz te el,
És ha megérkeztél máris
Hazudnod kell.
Gyönge hely
Azóta tudom hol a gyönge helyem,
Mióta fölemelte ő a kezét,
Megérintett, és elvesztettem fejem.
Azóta tudom, milyen gyönge vagyok,
Mióta meghallottam hangját neki,
Mit mondjak róla, a fülbe lopakodott.
...arca piros volt, szeme csillogott, várt. Csak állt egyhelyben,
szíve mellkasában dobogott, s csak várt....
Megírom én is.
A 'Tovább' után további infó, megéri elolvasni (és
hirdetni, hirdetni, mert naggggyon jó lesz!)
Ma meló után hazajöttem, és egy hirtelen gondolattól vezérelve
fogtam magam és teljes lendületből belevertem a fejemet az
előszobatükörbe. Amaz csörömpölve darabokra tört, a fejem pedig
továbbment a falba, ami megrepesztette a koponyámat. A szilánkok
több helyen megvágták az arcomat és a kezemet; felszakították a
homlokomat és a szemöldökömet is. Az adrenalin annyira felkúszot
(mit kúszott, repült!) a véremben, hogy az egészből semmit sem
éreztem, csak a megfogalmazhatatlan gyönyört. Mintha valami perverz
orgazmusom lett volna. Eddig nem tudtam, hogy ekkora fájdalom ilyen
jó is lehet. Utána még egy darabig néztem magam a földön heverő
tükör darabjaiban.
A sebészeten azt mondtam megbotlottam az étkezőasztalban és a
kezemmel próbáltam hárítani az esést, persze nem sok sikerrel. Ők
nem nagyon akarták ezt elhinni. Nem értem miért.
Annak azért örülök, hogy a szememnek nem lett baja; az egyik úgyis
szar, a másikra meg mostmár azért vigyázni kellene. Még jó, hogy
reflexból becsuktam.
Amit kellett összevarrtak, de azt mondták a koponyámmal nem nagyon
tudnak mit kezdeni, és, hogy ne menjek az asztal közelébe. Úgy
egyáltalán, ha lehet, semmi közelébe se menjek. Elnevettem magam,
de aztán rögtön abba is hagytam, mert a szám mellett lévő vágás
elkezdte az agyam felé küldeni a fájdalom impulzusait, ahogy aztán
a többi is, így kaptam fájdalomcsillapítót meg receptet. Ha fáj,
csak vegyek be egyet. Mondtam, hogy jó. Egy darabig nem szedhetem a
szemöldökömet sem.
Már csak az a kérdés, mit mondjak holnap a főnöknek.
Ma mikor szünetről mentem vissza dolgozni, a liftnél összefutottam egy sráccal, akinek Ciprus-illata volt. Legszívesebben odanyomtam volna hozzá az orromat, és addig szagoltam volna, amig ki nem szívom belőle ezt az illatot és mind az enyém nem lesz. Ez az illat előhozta bennem a ciprusi nyaralások emlékeit, a tenger illatát, az ottani napfény illatát, a leégett bőr illatát; az emléket, mikor felszakadt az állam, mert rosszul jöttem ki a medencéből, megcsúsztam, visszaestem és össze kellett varni. Emlékszem, hogy akkor sem hagytam abba a dumálást, és miközben beszéltem, a seb az államon egyre csak nyílt szét. Érzéstelenítőt sem kaptam, míg varrták össze, az orvos egyszerűen közölte apámmal, hogy fogja erősen a gyerek fejét. Emlékszem, hogy egyik alkalommal összeismerkedtünk az ottani - valószínűleg egyetlen - magyar családdal.
Szerintetek mi az udvariasság? Miért fontos? Miért kell egyáltalán udvariasnak lennünk és csak a férfiaknak kell a nőkkel szemben, vagy mindenkinek mindenkivel egyaránt?
Apukám küldte nekem nagyon sok évvel ezelőtt.
... de most nem vagyok. Itt van nesze!, kimondtam, leírtam.
..., órák óta járom az utakat. Az ösvényről már rég letértem, sötét lett, felhők jönnek, szakad. Eltévedtem. Én csak megyek, megyek rendületlenül, a cipőm elkopott, leveszem hát és megyek tovább. A ruhám átázott, fázom, reszketek, de meg nem állhatok, inkább szaladok. Ha megállok, meghalok. Ki kell jutnom innen. Fáj a lábam, vérzik. Már kergetnek is, farkas van a nyomomban, nem is egy, hanem egy egész falka. Éhesek, ahogy én is. "Vajon ki nyerne?" - gondolom magamban és futok tovább.
Egyedüllét, vagy magány; tömeg, vagy társaság; beszéd vagy fecsegés; emlék, vagy emlékeztető.
I
I walk down the street.
There is a deep hole in the sidewalk
I fall in.
I am lost ... I am helpless.
It isn't my fault.
It takes me forever to find a way out.
AZ ÉV KUTYÁJA SZÁMOMRA - Szubjektív megemlékezés
2007.
Az év során elmentettem minden olyan bejegyzést, amely elborzaszt, felháborít, elképeszt, meghat és dühöt ébreszt - egyben tanít, egyszerre iszonyat és lehetőség: hátha változik végre valami.
Ma újra megtapasztalhattam, hogy... sós a könnyem.
Még mindig. Úgy tűnik ez sosem változik. Csak az ok. Nem is tudom.
Először öröm. A bánat csak később jött. Öröm, hogy sikerülhet, és
bánat, a... hisz tudjátok: emlékek. Ki az az idióta, aki azért
hullatna könnyet, amiért én nemrég tettem. Ja, tényleg... Majdnem
mindenki. Butaság, emberi érzékenység és befolyásoltság. Hisz
tudjuk, hogy semmi értelme, de pont ez a lényeg. Ezért csinálják.
Az emberekből érzelmeket váltanak ki. Nem is érzelmeket. Emlékeket
idéznek fel bennünk, s azok hozzák a barátaikat is. A csöpögő
szerelmes, a félelmetes, ijesztő, dühítő, vagy szomorú érzelmeket.
Ha múltképünk nincs, hát jöhetnek az esetleges jövőképek.
Azt hiszem nagyon régen sírtam azért, amiért ma. Talán felidézni
sem tudom, de már több, mint 4 éve. Hazudtam. Fel tudom idézni.
Arról szólnak ezek a szarok, hogy IGEN. Neked nem sikerült, de
nekik igen. Legalább ennek örülhetsz. És talán újra reménykedni
fogsz, hogy te sem buktál el még végleg, hogy van remény, meg hát
ők is "Boldogan éltek, amig meg nem haltak"...
Interaktív előadás: Közlekedés
és biztonság (?) két felvonásban
1.
Üdvözlöm önöket és örülök, hogy ismét ennyi embert eljött. A mai
témánk: Közlekedés és biztonság (?) két felvonásban. Aki volt már
egy-két előadásomon, az tudja, hogy ez nem egy szokványos monológ
lesz. Legalábbis nem olyanra terveztem. Remélem ezúttal sem okozok
senkinek csalódást. Talán csapjunk is rögtön a közepébe.
Tegye fel a kezét, akit már el akartak ütni azért, mert át
szeretett volna (!) menni a zebrán - ahol ugye elsőbbsége van a
gyalogosnak; aki tanult KRESZ-t, az tudja. Igen, igen, már látom is
a magasba emelt kezeket. Fel voltak háborodva, mondván: "Nem látod,
hogy zebra van? Elsőbbségem van te hülye!", igaz? Köszönöm
szépen.
Csak nézem az eget, és azon töprengek: vajon tényleg van élet az
atmoszférán túl is? A "semmin" túl? Ha van, vajon ők is olyan
fejlettek, vagy fejlettebbek-e, mint mi? S ha fejlettebbek, miért
nem jöttek eddig békével, vagy miért nem jöttek elfoglalni a
bolygónkat? Kistermetű zöld lények, nagy, fekete szemekkel? Talán
ők is azon töprengenek, hogy vajon MI létezünk-e?
És ŐK léteznek? Ha nem, miért keresné őket mindenki? Miért látják
őket egyesek? Vajon tényleg látják, vagy csak látni vélik?
Képzelődnek? Kitalálják? Valóság? Talán csak szeretnénk, hogy
legyen más is rajtunk kívül, mert így olyan egyedül érezzük
magunkat? Nem vagyunk így is elegen? Esetleg tanulni szeretnénk?
Miért nem egymástól próbálunk? Próbálunk keresni egy másik életet
valahol a távolban, miközben még ott sem tartunk, hogy elég
messzire juthatnánk. Átvitt értelemben is.
Azt hisszük eleget tudunk már, így a távolba nézhetünk, holott még
magunkat sem ismerjük eléggé. Annyi feltáratlan titok van - hiszen
épp ezért hívják titoknak-, annyi megoldatlan kérdés van;
betegségek gyógyszerek nélkül, éhezők étel nélkül. Közhelyek. Azt
sem tudjuk, hogyan tudna az egész emberiség legalább elégséges
módon élni, mégis inkább az űrben kutatunk, ahelyett, hogy itt a
Földön kutatnánk többet. Azt keressük merre tudnánk terjeszkedni,
holott még a saját bolygónkat sem használjuk ki eléggé. Saját
bolygónk? A miénk? Csak kiváltság, hogy itt élhetünk. De senki nem
tiszteli. És vajon találunk-e olyan csillagrendszert, ahol majd
párszáz év múlva, ha a Földet már épp elpusztítanánk, tovább
élhetünk; ahol majd folytathatjuk a kutatásokat egy újabb bolygó
felé, hogy újra legyen hol élnünk, s legyen mit elpusztítanunk? Túl
sok a kérdés, de kevés a válasz. Újabb közhelyek? Bizonyosan.
Vannak emberek, akik mindenben meglátják a rosszat. Én mindenben meglátom a jót. - Hogyan bocsássak meg másoknak? - Ha senkit sem ítélnél el, akkor senkinek sem kellene megbocsátanod.
